Október 19.
Navayon Kee 2004.09.26. 19:32
A mai napról nem szívesen számolok be, Naplóm. Nem mintha bármi rossz dolog történt volna, átlagosan pocsék hétfő volt. Bájitaltanon viszont a szokásosnál is százszor borzalmasabban éreztem magam. A drága professzor tett róla, hogy így legyen. Az volt a legnyomasztóbb az egészben, hogy részben még igaza is volt. Így aztán nem akartam szemtelenkedni. Egyébként is, még csak az hiányozna, hogy megint felkapja a vizet. Az igazságtalanságainál csak az a rosszabb, ha jogosnak érzi, olyankor teljesen vérszemet kap. No mindegy. A vérről jut eszembe (azaz nem csak arról, de valahogy kapcsolni kéne a témához), éjszakai sétám során azért volt részem nem mindennapi élményekben. Szokásomhoz híven párducként csatangoltam a folyosón, éppen Simaszájú Gergely szobrához értem, és azon morfondíroztam, hogy talán jó lenne kiosonni és megijeszteni valakit, esetleg széttépni valami állatot, amikor idegesítő röhögést hallottam, melínek kíséretében Hóborc, a kopogószellem áttetsző alakja lebegett elő a szobor mögül. Egyenesen a szemem közé bámult, és az a határozatlan érzésem támadt, hogy a holtak többet látnak. Hóborc viselkedését nézve talán így is van. - A cicamica vajon ki? Jobb lesz neki odaki'! - kiáltotta, miközben előre- hátra hintázott a levegőben. Volt egy olyan érzésem, hogy keresztbe akar tenni nekem. Fenyegetően morogtam rá, ami kábé annyit jelentett: "Meg ne próbáld!", de úgy tűnt, nem értette meg, mert így folytatta: - Juj, szólnom kell Frics-kának, hogy milyen fura állatkák vannak itt éjszaka, még bántanák Mrs. Norrist! - sápítozott rosszul színlelt aggodalommal, és már fel is emelkedett a magasba, hogy a gondnok keresésére induljon. Itt a vég, lebukás! - gondoltam, de váratlanul egy határozott, bár kissé rekedtes hang hallatszott a hátam mögött: - Megállj, Hóborc! - I-igen, báró uram, parancsoljon velem! - dadogta alázatosan a kopogószellem. Hátrafordulva én is megpillantottam házunk kísértetét, a Véres Bárót. - Hagyd békén ezt az állatot, a védelmemet élvezi! És most menj, meg ne lássalak itt még egyszer! - mennydörögte. Hóborcnak se kellett kétszer mondani, villámgyorsan elsuhant a Bagolyházhoz vezető lépcsősor irányába. Amint hallótávolságon kívül tudtam, visszaváltoztam emberré, hogy illendően megköszönjem a segítséget. A Báró azonban, miután megvárta hogy meghajoljak, így válaszolt: - Nem illet köszönet, azért húztalak ki a bajból, mert egy feladattal akarlak megbízni. - Hallgatom, nagyságos úr. - feleltem tisztelettudóan, a Véres Báró sokat ad az ilyesmire. - Helyes. Piton és Mógus professzorok ma éjel az erdőben beszélgetnek. Pontosan akarom tudni, miről, de a kastély falain kívül nem közlekedhetek. Te viszont az animágiád segítségével könnyűszerrel kihallgathatod őket. Ha jól végzed el a feladatot, megjutalmazlak. - Megkérdezhetem, miféle jutalmat szán nekem? - Nos, az a munkádtól függ. Igyekezz! - bólintottam, meghajtottam magam, párduccá változtam és indultam. Út közben a Báró körül keringtek a gondolataim. Összesen nem hallottam ennyit beszélni, mióta ide járok. Kicsit nevetséges, hogy úgy kell vele bánni, mint életében. Na persze, mindenkinek lehetnek rigolyái, főleg, ha már több száz éve meghalt. De vajon milyen közös témája van a faternak Mógussal? És mért érdekli ez annyira a Bárót? No meg arra is kíváncsi vagyok, milyen jutalmat adhat egy szellem... majd elválik! - mire eddig jutottam töprengésemben, már az erdő fái között bolyongtam, és lépések zajára lettem figyelmes. Behúzódtam a bokrok sűrűjébe, és vártam. Nem sokáig kellett ott gubbasztanom, a léptek közeledtek, majd a két alak pont az orrom előtt állt meg a keskeny ösvényen. Tisztán láthattam minden mozdulatukat, miközben én tökéletesen rejtve maradtam. - Még mi-mi-mindig ne-nem értem, mi-mit akarsz tőlem, Pe-pe- perselus. - dadogta Mógus minden ízében reszketve. - Akkor hadd frissítsem fel az emlékezetedet! - sziszegte a feketetaláros, és tett egy lépést Mógus felé. Az szemlátomást még jobban megrémült, és hátrálni próbált, de apám gyorsabb volt. Megragadta Mógus talárját a nyakánál, és egyenesen a szemébe nézve folytatta: - Ha jól emlékszem, éppen egy hónapja figyelmeztettelek. Ne mondd, hogy nem adtam elég időt! - Mi-mi-mi-miről be-beszélsz? - Nagyon jól tudod, de a kedvedért megismétlem: döntsd el, kihez akarsz hűséges lenni! - itt egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, fekete szemei villámlottak az éj sötétjében, majd indulattól remegő hangon, fenyegetően suttogta: - Hogy döntöttél, Mógus? - a megkérdezett már az ájulás szélén állt, de mielőtt egy szót is szólt volna, földöntúli, mégis kétségbeesett, fájdalmas hang hasított az éjszakába. Mintha egyszerre lett volna sírás és vészkiáltás, szavak nélkül. Elszorult a szívem, pedig nem szoktam érzelgős lenni. Apám azonnal elengedte, jobban mondva ellökte Mógust, aki hátrazuhanva egy fának ütközött, és beverte a fejét. Apám nem törődött vele, előhúzta a pálcáját és esze nélkül rohant a hang irányába. Egy röpke pillanatig haboztam, az eszméletlenül heverő Mógusra néztem, végül úgy döntöttem, utánamegyek. Párducként hamar utolértem és le is hagytam, igyekeztem óvatosan másik úton menni, nehogy észrevegyen. Egy tisztásra értem, ahol iszonyú látvány tárult a szemem elé: egy unikornis volt az, a földön feküdt, de valami fekete, lepelszerű dolog terült rá, csak a feje lógott ki alóla, amely borzalmas kínokat tükrözött. Még élt. De azt hiszem, nem sok volt neki hátra. A fekete valamire meredtem. Mi történt? Élőlény nem tesz ilyet, ösztönösen érzik, hogy az unikornisok felettük állnak... kivéve az emberek. De ki süllyedhet odáig, hogy bántson egy egyszarvút? Bárki is volt, még az erdőben kell lennie, és itt hagyta a köpenyét. Közelebb mentem, hogy megszagoljam, és a tettes nyomába tudjak eredni, ám legnagyobb meglepetésemre a köpeny megmozdult. Felemelkedett, és a csuklya alatt két, vörösen izzó pontot pillantottam meg. Ő is észrevett, akárki vagy -mi is volt, és közeledett. Fenyegetően morogtam rá, de nem ért semmit. Szörnyű félelem kerített hatalmába, mikor ránéztem. Még mindig morogva bár, de behátráltam a bozótba. Nem tehettem mást, ha egy egyszarvúval elbírt, én nem jelenthetek neki gondot. Ekkor ért oda apám. Lihegve állt meg, kezében a pálcája, és a halott unikornist nézte. Igen, addigra már halott volt. A különös, csuklyás alak azonnal apám felé fordult, aki erre a szokottnál is jobban elsápadt,arca szinte világított a gyenge holdfényben. Jobb kezét (amelyikben a pálcát tartotta) bal alkarjára szorította, aztán így szólt, alig hallhatóan: - Távozz! - a lény azonban meg se moccant. Apám kissé hangosabban és határozottabban megismételte: - Távozz! - erre a csuklyás ahhelyett, hogy elment volna, apám felé indult. Szinte úszott a levegőben, a köpeny széle a földet söpörte. Tennem kell valamit, még megöli! Gondolkodás nélkül kiugrottam biztonságos fedezékemből, és a sötét alakra vetettem magam, ám az villámgyorsan kitért, és mire földet értem, már el is tűnt abba az irányba, amerről apám jött. Mógus! - villant át az agyamon. Apámra pillantottam, azután követve a titokzatos lényt, futásnak eredtem. Ám mire az ösvényhez értem, sem a csuklást, sem Mógus professzort nem láttam sehol. Biztos magához tért, és bement a kastélyba. - nyugtatgattam magam. Sietős lépteket hallottam, ezért gyorsan berohantam a titkos alagútba, amelyen át kimentem. Így is épp elég baj, hogy apám látott, nem lett volna szerencsés, ha ott talál. Simaszájú Gergely szobránál egy pergament találtam, amelyre nagy, fénylő ákombákomokkal a következőt írták:
"Holnap este mindent elmondasz, most siess a helyedre, mielőtt meglátnak! A Véres Báró"
Gondolatban igazat adtam neki, fogtam a pergament (még csak az hiányozna, hogy valaki ráakadjon!), és söpörtem befelé a klubhelyiségbe, onnan a hálóterembe. Szerencsére minden csendes volt. Azt hiszem, holnap is lesz mit írnom, ha mást nem, hogy elaludtam és elkéstem óráról.:P
|