Tele van a fejem a nap eseményeivel, Naplóm, de azért megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Pedig olyan jól indult minden!
Igaz, kezdettől fogva gyanús volt, hogy sem Robot, sem a haverjait nem láttam egész délelőtt. Szemet szúrhatott volna a dolog, de
őszintén szólva túlságosan is el voltam foglalva a szakkörrel, meg Mógussal. Persze, nagyon örülök, hogy mégis lesz szakkör, de most,
hogy már biztos, elhagyott az a kevéske kis önbizalmam is. Mit taníthatnék én egy csomó diáknak? Egyáltalán nem biztos, hogy többet
tudok a feketemágiáról, mint ők. Azonkívül, még ha úgy is lenne,engem mindenki utál. Kétlem, hogy komolyan vennék, amit mondok.
Már ha egyáltalán engedik végigmondani. Remélem, a személyem senkinek nem veszi el a kedvét a szakkörtől, jó lenne, ha minél többen
lennénk.
Ami Mógus professzort illeti, sehogy sem áll össze a kép. Mi lehet a tiltott szárnyban, ami ennyire érdekli őt? És mi az a titokzatos erő, vagy kór, vagy mittudoménmi, ami megszállta? Az Imperius-átok nem ilyen. Annak nincsenek külső jelei. Végül, ami a legnyugtalanítóbb: hogy a francba tudott eltűnni?! NEM dehoppanálhatott! De akor hogyan? Felfoghatatlan.
Mikor a Nagyteremből a pince felé tartottam ebéd után, összefutottam Darth Vaderrel is, aki megállított egy pillanatra. Azt hiszem, nagyon kiültek az arcomra a gondolataim, mert enyhén felvonta a szemöldökét, mielőtt megszólított.
- Miss Snape, jó, hogy találkoztunk, van még valami, amit elfelejtettem említeni a szakkörrel kapcsolatban. - kíváncsian néztem rá, nem is
váratott sokáig.
- Mielőtt elkezdik a foglalkozást, be kell mutatniuk nekem egy vázlatot, afféle óratervet - magyarázta - a témáról, és hogy mennyire szándékoznak belemélyedni. - bólintottam, jelezve, hogy felfogtam az
utasítást. Tehát cenzúrázva leszünk.
- Ne aggódjanak, nem áll szándékomban beleszólni a munkájukba, csupán ellenőriznem kell, mit mondanak a diákoknak.
- Értem, professzor, természetesen. - válaszoltam, mire ő szó nélkül bólintott, majd intett, hogy mehetek. Mentem is. Hm. Igazán nem lehet egy szavunk sem, örülhetünk, hogy egyáltalán lesz szakkör. Csak remélhetem, hogy tényleg mindössze kellemetlen formaságnak tekinti ezt a dolgot.
Egykedvűen folytattam az utam a klubhelyiségünk felé, ám amint bementem, hangulatom alapvetően megváltozott. Teljesen lefagytam. Tátott szájjal bámultam a terem közepén lévő asztalra, amelyen egy komplett zenekar rendezkedett be. Dobok, gitár, basszus, ahogy kell, sőt, egy plusz mikrofonállvány is volt az énekesnek, akiben Robot ismertem fel. Mikor beléptem, rögtön játszani kezdték az Ossian Földöntúli Show című számát. Nagyon jók voltak, de ez akkor is...teljesen abszurd! A szám végére sikerült összeszednem magam annyira, hogy fejvesztve odarohantam a rögtönzött színpadhoz, és torkomszakadtából ordibálni kezdtem:
- Megőrültetek?! Ki adott erre engedélyt?!
- Hát én! - húzta ki magát a dobosuk, az egyik prefektus(nem a kiscsaj).
- Merlinre, ez remek! És Piton professzor? - vetettem ellen.
- Mi van vele? Nem kell mindenről tudnia. - felelte Rob, és válaszra sem várva elkezdték nyomni a következő Ossian-számot: "A Pokolnál Hangosabban". Miközben a megoldáson járattam az agyam, automatikusan körbenéztem a teremben. Zsúfolásig volt tomboló diákokkal, látszólag senkit nem érdekelt, ki, hogy, miért, és ki engedte meg, lényeg, hogy buli legyen. A prefi kiscsajt viszont sehol se láttam. Ez mégjobban nyugtalanított. Végül gondoltam egyet, hirtelen mozdulattal felugrottam a "színpadra", és kikaptam Rob kezéből a mágikus mikrofont. A zene azonnal elhallgatott, a diákok egy emberként hördültek fel.
- Jaj, Sue, ne csináld már! Mi baj lehet belőle? - nézett rám szemrehányóan Rob.
- Szerintem jobb, ha nem tudjuk meg. - sziszegtem, majd emelt hangon folytattam:
- Mégis hogy gondoltátok ezt? És mire fel?
- Ünnepeljük a szakkört.
- Aha, hát nem sokáig lesz mit ünnepelni, ha így folytatjátok.
- Ne legyél már ilyen vészmadár! Azt akarod, hogy meglincseljenek? - ahogy ezt mondta, körbemutatott a termeben, és itt is, ott is szemrehányó, dühödt pillantásokkal találkozott a tekintetem.
- Jól van - feleltem -, legyen, ahogy akarjátok, de én ezt nem nézem végig. - ám mielőtt visszaadhattam volna a mikrofont, nyílt az ajtó, és...na, ki lépett be rajta? Naná, hogy Piton prof, nyomában a prefektuslánnyal. Micsoda tragikomikus helyzet! Percek alatt rendet tett, minket pedig, akik az asztalon álltunk, a szobájába rendelt.
Lesütött szemmel sorakoztunk fel a kis helyiségben, épp, hogy csak elfértünk. A professzor lesújtó pillantással hordozta végig rajtunk a tekintetét.
- Csalódtam bennetek. - mondta ridegen.
- Különösen kettőtökben. - nézett Robra és rám. A fiú már nyitotta a száját, nyilván ki akart magyarázni, de én bokán rúgtam, hogy hallgasson. Bűnösnek éreztem magam. Leállíthattam volna őket. Meg egyébként is, milyen dolog lett volna benne hagyni az egyetlen barátomat a pácban? A professzor még ha észrevette is a kis közjátékot, figyelmen kívül hagyta.
- Jól jegyezzétek meg, soha többé nem akarok hasonló kihágást tapasztalni a Mardekár házban! Ha mégis előfordulna, annak nagyon súlyos következményei lennének. - hangsúlyozta ki a "nagyon súlyos" szavakat.
- Ez példátlan! Mégis hogy képzeltétek, hogy nem kértetek tőlem engedélyt? - fordult ezúttal a dobos-prefektus felé. Az csak állt földbe gyökerezett lábbal, nem tudott mit felelni. Csendesen felvetettem:
- Ha kértünk volna engedélyt, kaptunk volna? - erre a professzor rám szegezte villogó fekete szemeit, mint egy éhes keselyű.
- Téged meg ki kérdezett?! - szólalt meg vészesen halkan. Nem válaszoltam, de álltam a tekintetét. Még bő tíz percig szidott bennünket, megjegyzem, volt benne igazság. Végül kiszabta az ítéletet:
- Mindnyájan gyöngybetűkkel lemásolják az iskola házirendjét, két példányban. Az egyiket megtarthatják, ha már eddig nem sikerült az eszükbe vésni, de ettől függetlenül be kell mutatniuk. A hangszereiket tanév végéig elkobzom, a következő roxmortsi hétvégét pedig felejtsék el! Snape, a szemtelen közbeszólása miatt megtoldom a büntetését: a jövő hét minden napján délután öt órakor jelenjen meg Frics úr szobájában! Mehetnek. - ötkor?! Dehát a szakkör...csütörtök, öt óra! Megsemmisülten álltam ott, meg se bírtam nyikkanni.
- Ezt nem teheti! Akkor lesz a szakkör! Susan ráadásul benne sem volt! - hallottam Rob hangját. A többiek igyekeztek úgy tenni, mintha ott se lennének. Apám erre felvonta a szemöldökét, és gúnyosan így szólt:
- Valóban? Ez esetben ti ketten még maradtok egy kicsit, a többieknek pedig azt mondtam, MEHETNEK! -vetett rájuk egy gyilkos pillantást, mire azok szélsebesen el is iszkoltak. A professzor felénk fordult, olyan arccal, mint a ragadozó, amely sarokba szorította áldozatát, és most fel akarja falni.
- Valami különlegeset érdemeltek. - vigyorgott gonoszul. Én tehetetlen dühvel néztem a szemébe. Ha most az igazság érdekelte volna, megtudhatott volna mindent a legilimencia segítségével, de erről szó sem volt. Tudom, hogy nem. Összenéztünk Robbal. Szinte hallottam, ahogy fohászkodik magában: "Csak a szakkört ne, csak a szakkört ne!" Nem fogja megtiltani a szakkört, az csúfos vereséget jelentene McGalagonnyal szemben. - nyugtatgattam magam, a professzor pedig gúnyos félmosollyal az arcán Robhoz fordult:
- Tudod bizonyítani a kisasszony ártatlanságát? - Rob rám nézett, mint aki megerősítést vár, de apám nem hagyott időt neki, hogy megszólaljon:
- Mindjárt gondoltam. - most már jól láthatóan, kárörvendően vigyorgott. Rob elszántan a szemébe nézett:
- Susannek semmi köze az ügyhöz! Az én saram az egész, ő pont azért jött fel az asztalra, hogy leállítson minket.
- Igazán? Milyen megható... és elárulnád, hogy akkor miért nem védte meg magát? Általában elég nagy a szája.
- Tudja, mi a maga baja? Nem bízik senkiben! Az még hagyján, hogy nekem nem hisz, de a saját lányát ismerhetné már annyira, hogy nem feltételezi róla folyton a legrosszabbat! - vágta a képébe Rob. Egy pár percig döbbent csend lett úrrá a szobán. Apám teljesen elvesztette az önuralmát, erre nem számított. Felindultságában levegő után kapkodott, egyébként is sápadt arca teljesen elfehéredett a haragtól. Mindez csak néhány pillanatig tartott, aztán mintha egy leheletnyi keserűséget láttam volna a szemében, amely azonnal a megszokott rideg, számító józanságnak adta át a helyét. Ám hangja még mindig remegett az elfojtott dühtől, mikor megszólalt:
- Neked ehhez semmi közöd! - sziszegte. - És hogy megtanuld befogni a szádat, két hétig minden hétköznap délután négykor jelentkezel Fricsnél büntetőfeladatra! Ami a kisasszonyt illeti - nézett rám szinte undorral -, légy boldog, az ő plusz büntetését elengedem. - Rob ezekre a szavakra elsápadt, és szinte az önkívületig kétségbeesett. Heti öt nap négykor van a kviddics-edzése!
- De...de...professzor... - hebegte - a kviddics-edzés...
- Mi az, Munroe, ezt akartad, nem? - vágott a szavába a professzor.
- Ne félj, nem hiszem, hogy túl nagy kárára lesz a csapatnak, ha kihagysz néhány edzést. - Merlinre, mekkora gané! Nem játszom tovább a jókislányt. - határoztam el.
- Na persze, hagyja csak ki a meccs előtti két hetet, és akkor azt is ráfoghatod, ha veszítünk! - csattantam fel, de mielőtt egy szót is szólhatott volna, folytattam:
- Igazán könnyű a hiúságodon esett sérelmet így megtorolni. Elvégre te vagy a tanár, bármit megtehetsz, akár istent is játszhatsz, mert te mindenek felett tudod, mi a jó és mi a rossz, igaz? Beszól valaki? Hát majd elviszi a GESTAPO. - sziszegtem. Talán túlzás volt így kifordulni magamból, de hatása, az volt. Elég zavarosan beszéltem, mint mindig, ha feldühítenek, de ő azt hiszem, pontosan értette. Szeme fenyegetően megvillant.
- Vésse jól az eszébe, és tanulja meg egy életre, Miss Snape, hogy nem tűröm a tiszteletlenséget! Még egyetlen húzásuk van. Ha bármelyikük egy szalmaszálat is keresztbe tesz engedély nélkül, örökre búcsút mondhatnak a szakkörnek. Most induljanak, egyiküket sem akarom látni! - suttogta alig hallhatóan, majd hátat fordított nekünk.
- Menj a fenébe! - dünnyögtem. Nem tudom, hallotta-e, de nem is érdekelt. Feltéptem az ajtót, és a bénultan ácsorgó Robot magammal vonszolva elhúztam a csíkot.
- Jaj, Robbie, ez most mire volt jó? - csóváltam a fejem, miközben csüggedten ballagtunk a klubhelyiség felé.