Október 13.
Navayon Kee 2004.08.03. 17:21
Vanitatum vanitas - nagy büdös hiábavalóság!
Nem vesztegetem az időt és a tintát a nap eseményeinek leírásával, délutánig nem történt semmi. Órák után egyenesen az átváltoztatástan-terem elé siettem, Robbal pont egyszerre értünk oda. Még időben, McGalagony éppen a terem ajtaját zárta. - Tanárnő! - kiáltottuk kórusban, mire ő kérdőn nézett ránk. - A szakkörről szeretnénk beszélni. - mondtam, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. - Ha jól emlékszem, ezt már megbeszéltük. - felelte a professzornő türelmetlenül, miközben szigorúan pillantott egyikünkről a másikunkra. - Kérem, hallgasson meg! - kapcsolódott be a beszélgetésbe Rob. - Értsék meg mind a ketten, feketemágia-szakkörnek semmi helye az iskolában! - Legalább hadd mondjuk végig! - fakadtam ki. - Egy percet adok, nem többet. - fellélegeztünk, és Rob elszántan hadarni kezdte: - Teljesen ártalmatlan dologról lenne szó, tanárnő. Nem fegyvert akarunk adni a többiek kezébe, csak azt szeretnénk, ha lenne valami fogalmuk arról, ami annyira érdekli őket. - Honnan veszi, hogy érdekli a diákokat a feketemágia? - kötött bele McGalagony. - Akik eljönnének a szakkörre, azokat biztosan. - vágta rá Rob gondolkozás nélkül, de mintha kicsit elbizonytalanodott volna. - Miért nem rögtön mardekáros-szakkört indítanak? - ó, hogy az a...! - Egyáltalán nem törvényszerű, hogy csak a mardekárosokat érintené. - fortyantam fel. - Úgy vélem, ebben nekem van több tapasztalatom. - válaszolta az öreglány, egy felém küldött megsemmisítő pillantás kíséretében. - Higgyék el, ez a szakkör senkinek sem válna javára, sőt! Ezzel az ügyet lezártnak tekintem. - mondta, különösen hangsúlyozva a két utolsó szót. Rob lemondóan nézett rám, én viszont megint felidegesítettem magam. Vállat vontam, és dacosan az igazgatóhelyettes szemébe nézve így szóltam: - Rendben, tanulják csak továbbra is titokban, egyedül, hátha elszúrnak valamit és le lehet vonni a pontot a Mardekártól! Az esetleges balesetek meg kit zavarnak? - azzal válaszra sem várva sarkon fordultam és elhúztam a csíkot. Na persze, mert a mardekárosok! - fortyogtam magamban, mikor a klubhelyikségbe értünk. Ledobtam magam egy székbe, és engesztelhetetlen gyűlölettel meredtem a kandallóban táncoló lángokra. Pirosak! Még ezek is! Mért nem zöldek?! Úgy éreztem hirtelen, hogy az egész világ összeesküdött ellenünk, mardekárosok ellen. Rob minden csalódottsága ellenére megütközve nézett rám. - Még sose láttalak ilyennek! - mondta, de persze gyorsan napirendre tért a dolog felett. Annál is inkább, mivel sokkal fontosabb probléma foglalkoztatta: még mindig nem mondott le a szakkörről, ahogy én sem. Könyökét az egyik asztalra téve fejét két tenyerébe támasztotta. Fájdalmasan tanácstalan hangon néha ilyesmit motyogott: - Most mi legyen? Mit lehet tenni? - miután lehiggadtam, én is törni kezdtem a fejem, de semmi használható ötletem nem volt. Rob végül mély sóhajjal felállt, edzésre kellett mennie, engem meg várt a tanulás. Közben egyre-másra azon kaptam magam, hogy megint dühös vagyok. Az, hogy az apámban csalódtam, már nem is lep meg, bár kissé bosszantó, hogy mégis folyton reménykedek. McGalagonyt viszont alaposan félreismertem, és ezért nem csak rá, magamra is haragudtam: hogy lehettem ilyen naiv?! Nem ártana lassan felnőni, egyszer úgyis muszály lesz...
|