Kérdezzem, ne kérdezzem? - tűnődtem a semmibe bámulva, üveges
tekintettel. A bájitaltan óra a végéhez közeledett, és én még mindig
nem szántam el magam teljesen. Mit mondanék neki? "Bocsánat,
professzor, de mit titkol előlem immár tizenhat éve?" - Ez azért elég
abszurd. Végül egy gúnyos hang riasztott fel vívódásomból:
- Miss Snape!
- Öh, igen, tanár úr!
- Ismertetné az említett bájital hozzávalóit? - gyorsan a mellettem ülő
lány füzetére sandítottam. Csak ennyit írt: "A Kaméleon-kivonat
hozzávalói". Remek! - gondoltam, majd magabiztos mosollyal
bólintottam:
- Természetesen. - ezzel a láthatatlanná tévő varázsitallal elég sokat
kísérleteztem, mielőtt megtanultam az animágiát, így gond nélkül fel
tudtam sorolni az összetevőket.
- Rendben van, öt pont a Mardekárnak. - morogta Piton csalódottan.
Biztosra veszem, csak azért adott pontot, mert mardekáros vagyok.
Pedig ezt még meg se tanította. Máskor ilyen esetben szemtelenül
vigyorogtam volna, de most inkább nem akartam magamra haragítani.
Óra után végülis összeszedtem magam és odamentem hozzá. Az
asztalánál ült és éppen írt valamit.
- Professzor, beszélhetnék önnel egy percre?
- Mégis milyen ügyben? - nézett rám gyanakodva. Nyeltem egyet.
- Személyes. - feleltem, és rögtön tudtam: ez egy halott ügy.
- Nem hiszem, hogy bármiféle személyes megbeszélnivalónk lenne. -
közölte, és fel sem pillantott az irományaiból. Azért sem hagyom
ennyiben! - határoztam el.
- Anyám szerint van. - jelentettem ki határozottan. - Azt írta nekem,
hogy a "tanár úr" eltitkol előlem valamit, amit tudnom kellene.
- Igazán? - kérdezte, s már épp örültem, hogy végre rám néz, de fekete
szeme sötéten villant.
- Akkor mondja meg a kedves mamának, hogy ne ígérgessen a
nevemben, a múltamba és az ügyeimbe pedig egyikük se üsse bele az
orrát! Elmehet.
- Meg ne mondd, nehogy egyszer véletlenül egy pillanatra is azt
képzeljem, hogy apám is van! - sziszegtem fojtott hangon, pedig
legszívesebben ordítottam volna. Még most sem értem, hogy bírta
megállni, hogy ne vágjam be magam után az ajtót kifelé menet. A
következő óra repüléstan volt a griffendélesekkel, ahol játszottunk.
Kviddicset, persze. Terelőként kiélhettem az indulataimat, bár lehet,
hogy ennek az ütőm és a griffendéles ellenfeleim látták kárát. Méghogy
hivatkozzam rá! Könnyű azt mondani! - dohogtam magambam még
akkor is, mikor már a könyvtárba igyekeztem megírni az asztrológia-
házit (éjfélig még volt időm).  Robnak még órája volt, azután pedig
edzése, így kénytelen voltam egyedül tölteni a délutánt. Legalábbis így
indult.
Egy kegyetlenül vastag könyvet próbáltam lecibálni a polcról.
Nagynehezen le is vettem, csakhogy három másik is jött vele. Hogy
nekem ma semmi nem sikerül! - dühöngtem, s miután meggyőződtem
róla, hogy Madam Cvikker nincs a közelben, tiszta erőből belerúgtam a
földön heverő könyvkupacba.
- Aú! - hallatszott a könyvek irányából. Meglepetten odapillantottam, és
láttam, hogy Remy Potter térdel a könyvek fölött, fájdalmas képpel
szorongatva egyik kezét. Már csak ez hiányzott!
- Oh, ne haragudj, nem láttam, hogy ott vagy. De mégis mit kerestél a
földön?
- Képzeld, egy könyvet. - felelte vörösen izzó szemmel.
- Tényleg bocs, kicsit ideges vagyok ma. - tettem hozzá békítőleg.
- Vettem észre. - mondta, szemrehányóan fájlalva a kezét.
- Na, azért ez még nem egy acélbetétes volt! - méltatlankodtam.
- Tényleg? És hogyhogy nem, ha már itt tartunk? - kérdezte gúnyosan,
miközben jó alaposan végigmért.
- Anyám lebeszélt róla. - vontam vállat. Erre elkerekedett a szeme és
nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg:
- Mivel tudott lebeszélni?
- Annyit mondott: "Azt márpedig nem!" - vigyorogtam.
- Ne szórakozz már!
- Na jó, azt is mondta, hogy veszélyes. Mert vezeti az áramot, meg a
hőt, meg mágneses is. Anyám szerint a varázslatok is jobban hatnak az
ilyen anyagokra. - láttam, hogy hitetlenkedve csóválja a fejét, ezért
hozzáfűztem:
- És ha teszemazt valami barom viharos időben kikötne az Északi
Torony csúcsára fejjel lefelé, meglehetősen előnytelen lenne. - ezen
azért már óvatosan elnevette magát. Végül így szólt:
- Nem is vagy te olyan rossz fej! - micsoda dícséret! Aztán ozzátette:
- Mennem kell, Rick már vár. - azzal elköszöntünk, és már ment is. Így
már azért valamivel jobb hangulatban pakoltam vissza a könyveket a
polcra és fogtam hozzá a házimhoz.