A nap már felkelt, mindjárt 10-et üt az óra. Elbúcsúzok mindenkitől.
Felkapom a válltáskámat és kiviharzok az utcára. A King Cross felé
veszem az irányt. Már nem először és még nem utoljára fogok átmenni
a 9 és a 10 vágány között. Bár hamarosan betöltöm a 18-at még
roxforti diák vagyok. Nemis akármilyen.
***
Minden október 13-án, pénteken kezdődött. Csütörtökön betöltöttem a
12-őt, másnap sajgó fejjel ébredtem. Lázam volt így otthon maradtam.
Az orvos vírusra gyanakodott, a kapott gyógyszer nem segített. Mikor
12-őt ütött az óra, elhomályosodott előttem minden. Éles szúrást
éreztem a hasamban. Forogni kezdtem a semmibe. Sokáig pörögtem,
míg egy ód terembe estem. Falak sötétek voltak. Felálltam. Szemben
velem a falon egy felírat jelen meg. Vörösen izzik.

  „Eljő egyszer majd, ő ki szembeszáll a sátán szolgáival.”

Értetlenkedtem. Mit jelent ez? Akkor még nem tudtam. Vadász lettem. A
vörösen izzó felirat átváltozott, egy gyönyörű szép vörös nyakékké. A
kezembe szállt. A kő forrt a kezemben, és elröpített máshová.
Dumbledore irodájába kerültem. Rám nézett majd a nyakékre.
Biccentett hogy üljek le. Mindent elmagyarázott. Elmondta, hogy
október 12 varázslatos nap, hogy különleges tulajdonságokkal ruház
fel. „Nem csak boszorkány leszel, hanem vadász is” fejemben most is
csengnek a szavai. Erőt kaptam, hogy harcoljak ellenük. A vámpírok
ellen. A nyakék mely most is a nyakamban lóg, 8 évig védelmez. Utána
szertefoszlik. Nem fog figyelmeztetni a veszélyre. Tanítót kaptam. Egy
embert ki ismeri a vámpírokat. Ő edz engem. Már első óta. 13 éves
voltam mikor elsős lettem. 2 évvel voltam idősebb a többieknél. Ez
eddig nem látszott. Viszont a nyáron megváltoztam. Külsőre is belsőre
is. Hajamat most a szél borzolja fel. Körülnézek. Megérkeztem. Itt
vagyok, a roxfort expressz itt püfög előttem. Még csak 10 30. Időben
vagyok. Tegnap kaptam egy levelet Dumbledoretól. Rövid volt, mégis
érthető:

Holnap vigyázz az utadon, figyelj a világra!

Tehát, menj ki korábban a pályaudvarra, ügyelj, hogy a vámpírok ne
tegyenek kárt semmiben. Ugyanis furcsa időket élünk. Néhány
vámpírnak nem árt a fény. Visszatérve meglepődtem a feladaton. Soha
nem öltem még, nem is harcoltam ellenük. Csak edzettem. Fiatal
voltam. A tanítom biztos vonakodott. Egyszer azt mondta” Ha engem
egyszer legyőzöl, akkor már harcolhatsz ellenük is.”- persze nem
sikerült 1 perc múlva a földön feküdtem. De megváltoztam. Edztem
egész nyáron. Az árvaházban, ahol éltem volt egy konditerem. Ott
töltöttem a nyár felét, a másikat az udvaron. Edzett vagyok és friss. Le
akarom győzni őt. Ha kimondom a nevét mindenki tudni fogja ki ő.
Kegyetlen és rideg, de velem sokkal rosszabb volt. Szinte
parancsolgatott nekem. Ő. Perselus Piton. Eddig csak a tanárt láttam
benne. DE ez a nyáron oly sok minden mellett megváltozott. Hiányzott.
Sokat jártak felé a gondolataim. Megláttam benne a férfit. Erőset, ki a
fájdalmát gyengeségét állarc mögé rejti. Már nem tetszett Tom aki
eddig észre se vett. Bezzeg most észre fog. Hirtelen felizzik a nyakék.
Ijedten nézek körül. Nem kell sokáig keresgélnem. Egy sötét ruhában
mászkáló alak most egy ijedt kislányt szorít. Nem tudok innen célozni.
Közöleb lépek és odakiáltok:
-Magadhoz hasonlóval kezdj ki, őt enged el!- még én is meglepődök a
hangomból kiáradó magabiztosságról. Felém néz, elengedi a kislányt.
Én csak erre vártam. Előkaptam a nyílpuskámat. Célzok és lövök.
Mindezt másodpercek alatt. Már el is porladt a teste. Leeresztem és
visszarakom a fegyverem a lábam mögötti szíjba. Persze a nyíl fából
volt, hiszen nekik csak az árt. Hamarosan egyre több diák jelenik meg.
Az idő nyugodt. 11-kor el is indul a vonat.