Mikor ma reggel felkeltem, úgy éreztem, nincs is értelme az egésznek.
Mármint a sulinak, ennek a bálnak, meg az egész nyomorult kis
életemnek. Kellett nekem ez? El se megyek! Nem is érdekel!
Megmondom annak a ...Robertnek, hogy nem érzem jól magam, fáj a
fejem és kész. Bár az órákról akkor sem lóghatok el. Hogy én mekkora
hülye vagyok! - csaptam a homlokomra. Ma szombat van! Áh, akkor is.
Ez nem változtat semmin, jobb lesz, ha kiugrom az ablakon. Ahogy ilyen
gondolatok közepette magamra kapkodtam a ruháimat, tekintetem
találkozott Mephisto nagy, borostyánsárga szemeinek szomorú
pillantásával. Elmosolyodtam. Mit nyavajgok? Ahhelyett, hogy örülnék,
hogy történik velem valami. Ölembe vettem a kiscicát és simogatni
kezdtem. Mi lenne szegénnyel, ha kiugranék az ablakon? - szégyelltem
el magam. Mephisto elégedetten dorombolni kezdett: pontosan ezt
akarta elérni! Ravasz kis jószág, meg kell hagyni, mindig fölvidít. Így
aztán egész jó hangulatban mentem le reggelizni. Gyorsan átvágtam a
klubhelyiségen, ez a zsongás meg készülődés mindig idegesít.
A délelőtt nagy része átlagosan telt. Bementem a könyvtárba és a régi
könyveket nézegettem. Elmosolyodtam, mikor kezembe akadt "Az
átváltozás művészete": mennyit forgattam! De már kívülről tudom az
egészet. Végül elkezdtem olvasni egy vámpírlegendákról szóló könyvet,
és egészen belefeledkeztem. Már jó délután volt, mikor visszamentem
a klubhelyiségbe, ahol még a reggelinél is nagyobb nyüzsgés fogadott.
Gyorsan fölmentem a hálószobába, és kénytelen-kelletlen elkezdtem
készülődni. Persze, teljesen egyedül voltam. Mostmár nem mondom le -
döntöttem el -, nem lenne tisztességes.
A frizurám adott volt: rövid, tépettre vágott hollófekete hajamat kifelé
szárítottam, mint mindig, de előtte festettem bele néhány égővörös
tincset. Ettől még kócosabb hatást keltett. Holtsápadt arcomra - amiért
sokat gúnyolnak - tettem egy kis púdert és pirosítót, de ügyeltem a
természetességre. Ajkamat halványpirosra festettem, smaragdzöld
szemeimet pedig feketével hangsúlyoztam ki, persze csak finoman.
Fekete dísztalárt vettem föl sötétzöld szegéllyel, hosszú körmeimet -
amiért az a hülye Patrick vadmacskának hívott - ezúttal nem feketére,
hanem csillogó sötétvörösre lakkoztam. Sóhajtva levettem a csuklómról
a bőrszíjat és a hasonló, alkalomhoz nem illő ékszereimet. Kivéve azt
az ókeresztény kelta ezüstnyakláncot, ami ősidők óta a családunk
tulajdona (anyai ágon). Ez mindig rajtam van: körrel díszített kelta
kereszt, amire ősi szimbólumokat véstek.
Mikor mindennel elkészültem, vetettem egy pillantást a tükörbe. Nem
egy nagy durranás, de talán nem égek nagyot így - gondoltam.
Szemüvegemet a szekrényem polcán hagytam, és nagyot sóhajtva
elindultam lefelé a lépcsőn a klubhelyiség felé.