Elkezdődött a tanév, mint rendesen, erről nem ejtenék sok szót, ha
nem baj, mert nem történt semmi szokatlan. Legalábbis ami az órákat
illeti.
Ma reggel, mikor lementem a klubhelységbe, láttam, hogy nagyban
gyülekeznek az emberkék valami hirdetmény előtt és tátott szájjal
olvassák. Vetettem rá egy pillantást messziről: "Tanévkezdési bál" -
betűztem ki a feliratot. Kicsit meg is lepett, nem szokott ilyen korán bál
lenni, de tudtam, hogy engem nemigen érint, úgyhogy vállat vontam és
a Nagyterem felé vettem az irányt. Természetesen egyedül
reggeliztem, öt méteres körzeten belül nem szoktak megközelíteni, de
nem is bánom. Bár nem hiszem, hogy bárki is tudná, hogy ki az apám,
lehet, hogy csak megérzik, vagy hasonló a személyiségünk. Tudom,
hogy őt is kerülték az emberek általában, ahogy még most is.
Elmerültem a gondolataimban, miközben figyelő szemek pillantását
éreztem magamon. Nem kellett odanéznem, anélkül is tudtam, hogy
apám az. Már az évnyitón is furcsa volt, mostanában még a
szokásosnál is gyanakvóbb. De végülis nem zavar vele, nekem
nincsenek titkaim. Első órám éppen bájitaltan volt, és a pincébe menet
kis csoportot pillantottam meg. Az a kis nyálgép Draco Malfoy volt, meg
két nagyobb darab, bamba képű elsős fiú. Nagyon sutyorogtak valamit,
észre sem vették, hogy odaálltam a kis Malfoy mögé. Hirtelen, hogy
meglepetésként érje őket, kihúztam magam és megköszörültem a
torkom. Egyből szétrebbentek, alig tudtam elfojtani egy mosolyt. Apám
stílusát utánozva felvontam kissé a szemöldököm és fensőbbségesen
így szóltam:
- Megtudhatnám, mit keresnek itt? Nem itt van órájuk, vagy igen? -
azzal olyan szigorú ellenszenvvel mértem végig őket, ahogy csak
tudtam. Persze, ennyi is elég volt a kis elkényeztetett nyomoroncoknak.
- I-i-igen, azazhogy nem, elnézést. Gyerünk srácok! - dadogta Malfoy
sápadtan, a másik kettő meg szólni sem tudott. Gyorsan elhúzták a
belüket, vissza se mertek nézni. Biztos azt hitték, tanár vagyok. Mikor
hallótávolságon kívülre értek, megenedtem magamnak egy halk
nevetést. A jó hangulatomat még az órák se tudták elvenni, főleg, mivel
láttam még néhányszor azt a három kis nyavajást, ilyenkor persze
emelt fővel, szigorú arccal vonultam el mellettük. Ők meg se mertek
nyikkanni, pedig hát szerintem nem voltam valami ijesztő. Talán a
hasonlóság teszi...:)
Eljött az ebédidő, halvány mosollyal az arcomon mentem be a
Nagyterembe, és leültem az asztalhoz. Ám pár perc múlva hangos
kiáltozásra lettem figyelmes, pechemre nekem szólt:
- Susy! De jó, hogy látlak! - hallottam újra ezt az idegesítő hangot.
- Ezerszer elmondtam, hogy ne szólíts így! - szűrtem a szavakat a
fogaim között, indulataimal küzdve. Egy elég jóképű, kék szemű szőke
srác közeledett felém fülig érő szájjal: Patrick Sweely. Negyedikben
jártunk pár hónapig, nem tudom, mit láttam benne. Azóta sem száll le
rólam.
- Mért ne - kérdezte csalódottan -, annyira illik hozzád!
- Azt kötve hiszem. - feleltem olyan elutasítóan, ahogy csak tudtam.
- Mindegy, most nem is erről akartam beszélni. - vette elő legnyálasabb
bájvigyorát, láthatóan csöppet sem zavartatva magát, majd folytatta:
- Arra gondoltam, eljöhetnél velem a bálba. Mit szólsz? - kétségbeesett
arcot vágva próbáltam tiltakozni, de meg se hallotta. Ám ekkor,
életemben először segített rajtam valaki, aki nem is ismer. Egy magas,
barna hajú, barna szemű végzős mardekáros fiú jött oda, és
gondolkodás nélkül így szólt:
- Elkéstél, Sweely, már foglalt. - csodálkozva pislogtam egyikről a
másikra, miközben ők farkasszemet néztek egymással. 
- Susan, igaz ez? - kérdezte Sweely.
- Öh, az a helyzet, hogy...igen. - feleltem habozva, nem tudtam, mit
gondoljak. Patrick csalódottan, sértett büszkességgel elkullogott, az
idegen srác pedig odaült mellém. Ahogy ránéztem, hirtelen beugrott,
kicsoda: Robert Munroe, a Mardekár csapatának az egyik terelője!
Elképedten néztem rá, ő pedig mosolyogva megszólalt:
- Nem kéne ilyen alakokkal barátkoznod.
- Általában nem is szoktam barátkozni. - válaszoltam, kíváncsian várva,
mi sül ki ebből.
- Akkor eljössz velem a bálba? - kérdezte, mire én igent mondtam.
Gondoltam, mért ne. Azért mégsem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg:
- Mért segítettél?
- A bálon elmondom! A klubhelyiségben, hétkor! - válaszolta
titokzatosan, azzal olyan gyorsan és csendesen eltűnt, ahogy jött.
Na, most aztán benne vagyok nyakig! Bár, őszintén szólva nem is
bánom. Legalább egy kis színt visz az életembe ez a kis ügy.