Végre kiszabadultam ebből az unalomból! Bár kifejezetten
embergyűlölő vagyok, most mégis élveztem a King's Cross pályaudvar
nyüzsgését. Kicsit még elvegyültem a muglik közt, aztán bementem a 9
és 3/4-ik vágányhoz a falon át. Elég korán érkeztem, még kevesen
voltak a Roxfort Expresszen, ezért benéztem néhány fülkébe, hátha
van még üres. Az elsőben, amelyiknek kinyitottam az ajtaját, egy vörös
hajú lány volt, harmadikosnak látszott, de háttal volt, az ablakon
bámult kifelé. Ahogy benyitottam, rögtön felém fordult, szeme vörösen
izzott a haragtól. Persze! Remy Potter! - gondoltam. Megcsóváltam a
fejem és továbbmentem. Nem volt nagy kedvem egy pszichopatával
együtt utazni. Nemsokára találtam is egy üres fülkét. Elégedetten
hátradőltem és élveztem a nyugalmat, de sajnos nem sokáig. Egy
perccel indulás előtt kivágódott a fülke ajtaja, és a Weasley ikrek
rontottak be rajta. Leültek egymással szemben és magyarázólag
hozzátették, persze kórusban:
- Bocs, de máshol nem volt hely!
- Semmi gond. - húztam el a számat. Bár az ikrek griffendélesek (én
természetesen mardekáros), ráadásul fiatalabbak is nálam, mégis
kellemesebb társaság, mint bárki, akit ismerek. Most kivételesen nem
volt kedvük hülye viccekkel bosszantani, úgyhogy egész jól
elbeszélgettünk. Tulajdonképpen végigröhögtük az utat.
Ezután nem történt túl sok említésre méltó, bár az elsősök beosztása
mindig érdekes, néhány dolog ki is zökkentett a gondolataimból.
Először is, mindig megjegyzem az új mardekárosokat, idén volt köztük
néhány különösen ellenszenves kis nyavajás, például a kis Malfoy. Majd
rájuk ijesztek néhányszor az első napokban - gondoltam - , hogy ne
legyenek olyan magabiztosak.;)
Másodszor egy névre kaptam föl a fejem: Harry Potter. A tömegen
általános, meglepett moraj zúgott végig, hallottam, ahogy valaki ezt
suttogja: "A Fiú Aki Túlélte". Én is meglepődtem persze, de ugyanakkor
kicsit meg is nyugodtam, ez sokmindent megmagyaráz az
előérzetemmel kapcsolatban. Viszont azt is észrevettem, hogy nem
mindenki örül a kis Potternek: elkaptam Remy dühtől izzó, gyűlölködő
pillantását. Komolyan, nem egészen százas ez a lány! Hogy utálhatja
így a saját testvérét? Ráadáaul nem is ismeri! Én a fél karomat
odaadnám, ha lehetne testvérem, ő meg...eh, mindegy.
Már csak egy dolog volt ezeken kívül, ami megzavarta a lelki
nyugalmamat: letiltottak egy részt a kastély területén. Megint elfogott
az a rossz érzés, remegni kezdett a bal kezem. Nem szeretném, ha az
iskola megint küzdőtérré válna, mint már annyiszor. Persze, több mint
valószínű, hogy csak rémeket látok.
Más érdemleges nem történt, fáradt voltam, úgyhogy nem figyeltem
oda senkire és semmire tovább. Jó éjt, naplóm, leragad a szemem!