Éjfél körül van, és még mindig élek. Most aludtam körülbelül két órát, de többet nem megy. Azt álmodtam, hogy egy nagy fehér helységbe állok, és egy hívogató sárgafényt láttam, az egyik irányból, és elindultam felé...

Fáj a kezemen a seb, a fejem őrülten lüktet, a szívem hevesen dobog. (Jó jel, amíg meg nem áll), a tenyerem kimondhatatlanul nyirkos. Megint belenéztem a tükörbe, de újra sírvafakadtam saját tükörképemtől. Még rosszabb volt, mint két órával ezelőtt. Még fehárebb voltam, msotmár lassan össze tudott az ember keverni a fal színével, a szemem alatt az eddig pirosan világító táskák, msot lilához hasonlítottak. Szemeim már nem zöldes szinűek voltak. Sőt. Kezdett sötétedni, és egyre jobban csillogott. Most is alig bírom mozgatni a kezem, de muszály írnom.

 Nem bírom... a toll kiesik a kezemből, vége... ennyi volt. Mindenem fáj... naplóm összecsukva a földre zuhant, a toll pedig kiesett a kezemből. Nagyon hangosan lélegeztem, mert már alig kaptam levegőt. Éreztem, ahogyan elszorítja a levegő útját a szervezetembe ivódott méreg... Hirtelen hangogat hallottam a fejemben. Mintha írtó gyorsan lejátszódott volna előttem az egész életem. A fejemben a lüktetés egyre erősödött... a heves szívdoboság egyre lasúlt... és akkor eszembe jutott amit szeretteim tanácsoltak: " kitartááás! Te erős vagy, túl fogod élni meglátod! Pár nap és nevetve fogsz visszagondolni ezekre a percekre!" ... "Legyen erős, kisasszony..."... "Penny soha ne add fel."

Hirtelen a lelki szemeim előtt megjelent egy fiú képe. Nem is akárkié. Danyé. Látnom kell. Most. Utoljára.

Leakartam mászni az ágyról, és helyette erőslenül a földre zuhantam. A szekrénynél hevert egy köntös, magamra borítottam, Látnom kell.

Kinyitottam az ajtót, és erőtlenül lábra álltam. Minkét lábam vészesen remegett, kezeimmel a falba kapaszkodva indultam el a klubhelységünk felé. A verelyték egyre csak fojt a homlokomról, de semmi nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy mindenem fáj, nem érekelt, hogy alig van erőm, és minjárt meghalok. Csak Dany érdekelt. Már féluton jártam, amikor lépcsők jöttek. Nagy nehezen megmásztam két lépcsőfokot, aztán erőtlenül a földre estem. Nagyon fájt az esés, de nem érdekelt. Egyre csak másztam a lépcsőfokokat, és másztam. Végül nem bírtam tovább. Már nagyon közel voltam a klubhelységhez. Megálltam a falnál, és onnan visszazuhantam a földre. A falnak dőlve szedtem a levegőt, ahogy bírtam. Szemeim kezdtek leragadni. Most már semmi energiám nem volt tovább menni. A Kövér Dáma festményétől alig öt lépésnyire voltam. Becsuktam a szemem, elszédülve a földre hajtottam fejemet... aztán hirtelen oylan volt mitnha halucinálnák. Egy fehér helységet láttam, annak a végében egy sárga fényt. Kísértetiesen hasonlított az álmomba látott dologra. Elindultam a fény felé... Kitartááás...Aztán... eszembe jutott az, amit barátnőim mondtak.

"Figyelj, Penny. Én, Remy, és Tina tervezünk valamit ma éjjelre. Nem áruljuk el, csak ha sikerül. Arra kérlek, hogy ha már úgy érzed, hogy eljött a vég, csupán nagyon koncentrálva ismételegesd ezt a mondatot. " Eljött a perc, eljött az idő, miénk a varázs, miénk az erő. ""

Éreztem, hogy eljött a vég.

- Eljött a perc, eljött az idő, miénk a varázs miénk az erő. Eljött a perc, eljött az idő, miénk a varázs miénk az erő. Eljött a perc... el... eljött... az idő...- ismételegettem egyre nehezebben a mondatot, s közben barátnőimre gondoltam. Becsuktam a szemem. Három lányt láttam magam előtt, aki az iskola legmagasab tornyán körbe törökülésben ült egy kisebb tűz körül, csukott szemmel koncentráltak, de nagyon erősen valamire.

Szinte hallottam ahogyan lassul a szívverésem... kinyitottam a szemem, aztán újra becsuktam, Megint az erős sugarú sárga fényt láttam, és már igen közel voltam hozzá. Egy határozott mozdulattal elhatároztam magam, hogy talpraállok. Sikerült nagy nehezen. Kinyitottam a szemem, és szinte kiabálva ismételtem emg a mondatot:

- Eljött a perc, eljött az idő, miénk a varázs miénk az erő!!!!!!!!!!!!!!!!!!! 

A lassú szívverésem hirtelen gyorsulni kezdett. Mintha valami mágikus erő segített volna... hirtelen fuvallatot éreztem az arcomon... kezdett elmúlni a lüktetés... majd hallottam, hogy valakik kórusban a nevemet kiabálják. Ismerősnek tüntek a hangok. 

- Penny! Penny!

Nem bírtam tovább talpon lenni. Összeestem, de éreztem, hogy most nem a földre estem, hanem valakik karjába. Még kinyitottam egyszer a szemem, hogy megbizonyosodjak arról, amit sejtettem. Remy arcát láttam, mellette Kathleenét, és Tináét. Nem mondtak semmit, csak mosolyogva néztek engem.

- Ne haragudj Penny.- szólt sírva Remy, és átölelt, majd az öleléshez csatlakozott Tina és Kathleen is.

- Sikerült...- szólt Kathleen, és ez volt az utolsó szó amit hallottam. Szemeim lehunytam, és elsötétült előttem a világ.