A mai napról nem szívesen számolok be, Naplóm. Nem mintha bármi
rossz dolog történt volna, átlagosan pocsék hétfő volt. Bájitaltanon
viszont a szokásosnál is százszor borzalmasabban éreztem magam. A
drága professzor tett róla, hogy így legyen. Az volt a legnyomasztóbb
az egészben, hogy részben még igaza is volt. Így aztán nem akartam
szemtelenkedni. Egyébként is, még csak az hiányozna, hogy megint
felkapja a vizet. Az igazságtalanságainál csak az a rosszabb, ha
jogosnak érzi, olyankor teljesen vérszemet kap. No mindegy.
A vérről jut eszembe (azaz nem csak arról, de valahogy kapcsolni kéne
a témához), éjszakai sétám során azért volt részem nem mindennapi
élményekben.
Szokásomhoz híven párducként csatangoltam a folyosón, éppen
Simaszájú Gergely szobrához értem, és azon morfondíroztam, hogy
talán jó lenne kiosonni és megijeszteni valakit, esetleg széttépni valami
állatot, amikor idegesítő röhögést hallottam, melínek kíséretében
Hóborc, a kopogószellem áttetsző alakja lebegett elő a szobor mögül.
Egyenesen a szemem közé bámult, és az a határozatlan érzésem
támadt, hogy a holtak többet látnak. Hóborc viselkedését nézve talán
így is van.
- A cicamica vajon ki? Jobb lesz neki odaki'! - kiáltotta, miközben előre-
hátra hintázott a levegőben. Volt egy olyan érzésem, hogy keresztbe
akar tenni nekem. Fenyegetően morogtam rá, ami kábé annyit
jelentett: "Meg ne próbáld!", de úgy tűnt, nem értette meg, mert így
folytatta:
- Juj, szólnom kell Frics-kának, hogy milyen fura állatkák vannak itt
éjszaka, még bántanák Mrs. Norrist! - sápítozott rosszul színlelt
aggodalommal, és már fel is emelkedett a magasba, hogy a gondnok
keresésére induljon. Itt a vég, lebukás! - gondoltam, de váratlanul egy
határozott, bár kissé rekedtes hang hallatszott a hátam mögött:
- Megállj, Hóborc!
- I-igen, báró uram, parancsoljon velem! - dadogta alázatosan a
kopogószellem. Hátrafordulva én is megpillantottam házunk kísértetét,
a Véres Bárót.
- Hagyd békén ezt az állatot, a védelmemet élvezi! És most menj, meg
ne lássalak itt még egyszer! - mennydörögte. Hóborcnak se kellett
kétszer mondani, villámgyorsan elsuhant a Bagolyházhoz vezető
lépcsősor irányába. Amint hallótávolságon kívül tudtam,
visszaváltoztam emberré, hogy illendően megköszönjem a segítséget.
A Báró azonban, miután megvárta hogy meghajoljak, így válaszolt:
- Nem illet köszönet, azért húztalak ki a bajból, mert egy feladattal
akarlak megbízni.
- Hallgatom, nagyságos úr. - feleltem tisztelettudóan, a Véres Báró
sokat ad az ilyesmire.
- Helyes. Piton és Mógus professzorok ma éjel az erdőben
beszélgetnek. Pontosan akarom tudni, miről, de a kastély falain kívül
nem közlekedhetek. Te viszont az animágiád segítségével
könnyűszerrel kihallgathatod őket. Ha jól végzed el a feladatot,
megjutalmazlak.
- Megkérdezhetem, miféle jutalmat szán nekem?
- Nos, az a munkádtól függ. Igyekezz! - bólintottam, meghajtottam
magam, párduccá változtam és indultam. Út közben a Báró körül
keringtek a gondolataim. Összesen nem hallottam ennyit beszélni,
mióta ide járok. Kicsit nevetséges, hogy úgy kell vele bánni, mint
életében. Na persze, mindenkinek lehetnek rigolyái, főleg, ha már több
száz éve meghalt. De vajon milyen közös témája van a faternak
Mógussal? És mért érdekli ez annyira a Bárót? No meg arra is kíváncsi
vagyok, milyen jutalmat adhat egy szellem... majd elválik! - mire eddig
jutottam töprengésemben, már az erdő fái között bolyongtam, és
lépések zajára lettem figyelmes. Behúzódtam a bokrok sűrűjébe, és
vártam.  Nem sokáig kellett ott gubbasztanom, a léptek közeledtek,
majd a két alak pont az orrom előtt állt meg a keskeny ösvényen.
Tisztán láthattam minden mozdulatukat, miközben én tökéletesen
rejtve maradtam.
- Még mi-mi-mindig ne-nem értem, mi-mit akarsz tőlem, Pe-pe-
perselus. - dadogta Mógus minden ízében reszketve.
- Akkor hadd frissítsem fel az emlékezetedet! - sziszegte a
feketetaláros, és tett egy lépést Mógus felé. Az szemlátomást még
jobban megrémült, és hátrálni próbált, de apám gyorsabb volt.
Megragadta Mógus talárját a nyakánál, és egyenesen a szemébe
nézve folytatta:
- Ha jól emlékszem, éppen egy hónapja figyelmeztettelek. Ne mondd,
hogy nem adtam elég időt!
- Mi-mi-mi-miről be-beszélsz?
- Nagyon jól tudod, de a kedvedért megismétlem: döntsd el, kihez
akarsz hűséges lenni! - itt egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, fekete
szemei villámlottak az éj sötétjében, majd indulattól remegő hangon,
fenyegetően suttogta:
- Hogy döntöttél, Mógus? - a megkérdezett már az ájulás szélén állt, de
mielőtt egy szót is szólt volna, földöntúli, mégis kétségbeesett,
fájdalmas hang hasított az éjszakába. Mintha egyszerre lett volna sírás
és vészkiáltás, szavak nélkül. Elszorult a szívem, pedig nem szoktam
érzelgős lenni. Apám azonnal elengedte, jobban mondva ellökte
Mógust, aki hátrazuhanva egy fának ütközött, és beverte a fejét. Apám
nem törődött vele, előhúzta a pálcáját és esze nélkül rohant a hang
irányába. Egy röpke pillanatig haboztam, az eszméletlenül heverő
Mógusra néztem, végül úgy döntöttem, utánamegyek. Párducként
hamar utolértem és le is hagytam, igyekeztem óvatosan másik úton
menni, nehogy észrevegyen. Egy tisztásra értem, ahol iszonyú látvány
tárult a szemem elé: egy unikornis volt az, a földön feküdt, de valami
fekete, lepelszerű dolog terült rá, csak a feje lógott ki alóla, amely
borzalmas kínokat tükrözött. Még élt. De azt hiszem, nem sok volt neki
hátra. A fekete valamire meredtem. Mi történt? Élőlény nem tesz ilyet,
ösztönösen érzik, hogy az unikornisok felettük állnak... kivéve az
emberek. De ki süllyedhet odáig, hogy bántson egy egyszarvút? Bárki is
volt, még az erdőben kell lennie, és itt hagyta a köpenyét. Közelebb
mentem, hogy megszagoljam, és a tettes nyomába tudjak eredni, ám
legnagyobb meglepetésemre a köpeny megmozdult. Felemelkedett, és
a csuklya alatt két, vörösen izzó pontot pillantottam meg. Ő is
észrevett, akárki vagy -mi is volt, és közeledett. Fenyegetően
morogtam rá, de nem ért semmit. Szörnyű félelem kerített hatalmába,
mikor ránéztem. Még mindig morogva bár, de behátráltam a bozótba.
Nem tehettem mást, ha egy egyszarvúval elbírt, én nem jelenthetek
neki gondot. Ekkor ért oda apám. Lihegve állt meg, kezében a pálcája,
és a halott unikornist nézte. Igen, addigra már halott volt. A különös,
csuklyás alak azonnal apám felé fordult, aki erre a szokottnál is jobban
elsápadt,arca szinte világított a gyenge holdfényben. Jobb kezét
(amelyikben a pálcát tartotta) bal alkarjára szorította, aztán így szólt,
alig hallhatóan:
- Távozz! - a lény azonban meg se moccant. Apám kissé hangosabban
és határozottabban megismételte:
- Távozz! - erre a csuklyás ahhelyett, hogy elment volna, apám felé
indult. Szinte úszott a levegőben, a köpeny széle a földet söpörte.
Tennem kell valamit, még megöli! Gondolkodás nélkül kiugrottam
biztonságos fedezékemből, és a sötét alakra vetettem magam, ám az
villámgyorsan kitért, és mire földet értem, már el is tűnt abba az
irányba, amerről apám jött. Mógus! - villant át az agyamon. Apámra
pillantottam, azután követve a titokzatos lényt, futásnak eredtem. Ám
mire az ösvényhez értem, sem a csuklást, sem Mógus professzort nem
láttam sehol. Biztos magához tért, és bement a kastélyba. -
nyugtatgattam magam. Sietős lépteket hallottam, ezért gyorsan
berohantam a titkos alagútba, amelyen át kimentem. Így is épp elég
baj, hogy apám látott, nem lett volna szerencsés, ha ott talál.
Simaszájú Gergely szobránál egy pergament találtam, amelyre nagy,
fénylő ákombákomokkal a következőt írták:

"Holnap este mindent elmondasz, most siess a helyedre, mielőtt
meglátnak!
A Véres Báró"

Gondolatban igazat adtam neki, fogtam a pergament (még csak az
hiányozna, hogy valaki ráakadjon!), és söpörtem befelé a
klubhelyiségbe, onnan a hálóterembe. Szerencsére minden csendes
volt. Azt hiszem, holnap is lesz mit írnom, ha mást nem, hogy elaludtam
és elkéstem óráról.:P