Nos, itt vagyok megint, Naplóm. Azaz még mindig. Nem nyílt meg alattam a föld, nem csapott belém a villám, nem ugrottam ki az ablakon se, még egy kósza átok sem talált el. Miért is úsznám meg ilyen könnyen? Szenvedek csak tovább, ahogy eddig.
Délelőtt megpróbáltam tanulni, de szánalmas kísérletem, hogy a fejembe verjek valamicskét, persze csúfos kudarccal végződött. Végül egy ingerült mozdulattal félredobtam a könyveimet és legyintettem. Felkönyököltem az asztalra, homlokomat a tenyerembe támasztottam, és mélyet sóhajtottam. Muszály megszűntetni ezt a káoszt a fejemben! - gondoltam. Nem is tudom, mitől vagyok ennyire kiakadva. Volt már rosszabb is. Apámmal csak úgy vagyok, mint eddig bármikor, bár kétségtelen, hogy egyre inkább szükségét érzem egy őszinte, komoly beszélgetésnek kettőnk között. Mindazonáltal nem árt szembenézni vele, hogy erre jelenleg nincs sok esély. Így jártam. Rob miatt is aggódom. Megkérdeztem tőle, mit szándékozik tenni. Azt mondta, minden szabad percében gyakorolni fog, de egyedül, ami, mint tudjuk, nem pótolja az edzéseket. Viszont még mindig jobb, mint a semmi. Persze, mindketten töredelmesen bocsánatokat kéregettünk egymástól a hülyeségünkért, ezt most nem részletezem, felesleges.
Közben azt hiszem, rájöttem, mi a bajom: elfáradtam. Pedig még csak Október közepe van. Ubom már, hogy hiába küzdök, agyalok, kavarok, hiába teszek bármit, a "Sors", az Isten, vagy a jó ég tudja, micsoda, folyton újab akadályokat gördít elém. Akkor meg mi értelme? Úgy érzem magam, mint a mesékben az elátkozott mittudoménmicsoda, aki elcsigázva mászkál a sűrű erdőben, majd lassan agyába fészkeli magát egy nyugtalanító gondolat: körbe-körbe járkál. Úgy is van, én is körbe-körbe járkálok, de már rohadtul kezdem unni. Most lepihenek kicsit az egyik fa tövébe erőt gyűjteni, hogy aztán fölkelve ugyanazokat a hibákat kövessem el, és folytassam a körsétát.
Na, ma sem történt sok minden! Inkább alszom. Az idő talán magától megold majd mindent. Jó éjt, Naplóm!