Nem vesztegetem az időt és a tintát a nap eseményeinek leírásával,
délutánig nem történt semmi. Órák után egyenesen az
átváltoztatástan-terem elé siettem, Robbal pont egyszerre értünk oda.
Még időben, McGalagony éppen a terem ajtaját zárta.
- Tanárnő! - kiáltottuk kórusban, mire ő kérdőn nézett ránk.
- A szakkörről szeretnénk beszélni. - mondtam, és megpróbáltam
összeszedni a gondolataimat.
- Ha jól emlékszem, ezt már megbeszéltük. - felelte a professzornő
türelmetlenül, miközben szigorúan pillantott egyikünkről a másikunkra.
- Kérem, hallgasson meg! - kapcsolódott be a beszélgetésbe Rob.
- Értsék meg mind a ketten, feketemágia-szakkörnek semmi helye az
iskolában!
- Legalább hadd mondjuk végig! - fakadtam ki.
- Egy percet adok, nem többet. - fellélegeztünk, és Rob elszántan
hadarni kezdte:
- Teljesen ártalmatlan dologról lenne szó, tanárnő. Nem fegyvert
akarunk adni a többiek kezébe, csak azt szeretnénk, ha lenne valami
fogalmuk arról, ami annyira érdekli őket.
- Honnan veszi, hogy érdekli a diákokat a feketemágia? - kötött bele
McGalagony.
- Akik eljönnének a szakkörre, azokat biztosan. - vágta rá Rob
gondolkozás nélkül, de mintha kicsit elbizonytalanodott volna.
- Miért nem rögtön mardekáros-szakkört indítanak? - ó, hogy az a...!
- Egyáltalán nem törvényszerű, hogy csak a mardekárosokat érintené. -
fortyantam fel.
- Úgy vélem, ebben nekem van több tapasztalatom. - válaszolta az
öreglány, egy felém küldött megsemmisítő pillantás kíséretében.
- Higgyék el, ez a szakkör senkinek sem válna javára, sőt! Ezzel az
ügyet lezártnak tekintem. - mondta, különösen hangsúlyozva a két
utolsó szót. Rob lemondóan nézett rám, én viszont megint
felidegesítettem magam. Vállat vontam, és dacosan az
igazgatóhelyettes szemébe nézve így szóltam:
- Rendben, tanulják csak továbbra is titokban, egyedül, hátha
elszúrnak valamit és le lehet vonni a pontot a Mardekártól! Az
esetleges balesetek meg kit zavarnak? - azzal válaszra sem várva
sarkon fordultam és elhúztam a csíkot. Na persze, mert a
mardekárosok! - fortyogtam magamban, mikor a klubhelyikségbe
értünk. Ledobtam magam egy székbe, és engesztelhetetlen gyűlölettel
meredtem a kandallóban táncoló lángokra. Pirosak! Még ezek is! Mért
nem zöldek?! Úgy éreztem hirtelen, hogy az egész világ összeesküdött
ellenünk, mardekárosok ellen. Rob minden csalódottsága ellenére
megütközve nézett rám.
- Még sose láttalak ilyennek! - mondta, de persze gyorsan napirendre
tért a dolog felett. Annál is inkább, mivel sokkal fontosabb probléma
foglalkoztatta: még mindig nem mondott le a szakkörről, ahogy én sem.
Könyökét az egyik asztalra téve fejét két tenyerébe támasztotta.
Fájdalmasan tanácstalan hangon néha ilyesmit motyogott:
- Most mi legyen? Mit lehet tenni? - miután lehiggadtam, én is törni
kezdtem a fejem, de semmi használható ötletem nem volt. Rob végül
mély sóhajjal felállt, edzésre kellett mennie, engem meg várt a tanulás.
Közben egyre-másra azon kaptam magam, hogy megint dühös vagyok.
Az, hogy az apámban csalódtam, már nem is lep meg, bár kissé
bosszantó, hogy mégis folyton reménykedek. McGalagonyt viszont
alaposan félreismertem, és ezért nem csak rá, magamra is
haragudtam: hogy lehettem ilyen naiv?! Nem ártana lassan felnőni,
egyszer úgyis muszály lesz...