Madam Pomfrey elégé morcos volt, hogy így rátörtünk, de amint meglátta
Annet, rögtön fölébredt, és kezelésbe vette betegét. Pitonnal megvártuk, míg
Madam Pomfrey végez. Nagyot sóhajtottam, mikor az ápoló közölte, Anne túl
fogja, élne, de pihennie kell. Pitontól el se köszöntem, visszaindultam a
szobámba, ahol le se vetkőztem, ruhástul zuhantam az ágyba. Másnap reggel
Ivett hangjára ébredtem.
- Hahó, Laura, kelj fel .- én félálmosan ránéztem. Ő már felöltözött.
- Gyerünk, gyerünk, ha nem sietsz reggeli nélkül maradsz .- erre nagy
nehezen kikászálódtam az ágyból. Gyorsan átöltözök, és összekötöm a hajam.
Szabályosan lerohanok reggelizni. Egész délelőtt szétszórt voltam, aztán az
ebéd utáni bájitaltan felébresztett. Szerettem ezt a tantárgyat. Piton
szerint van érzékem hozzá. Óra után megyek a könyvtárba tanulni. Kicsit
furcsállom, hogy nem hívott hogy megbeszéljük a továbbiakat. 5 körül végzek
is mindennel, így visszatérve a klubhelyiségbe folytatom Ivett ruháját. 6-
ra kész is. Ivett jön be a klubhelyiségbe. Szeme csillogni kezd, mikor
meglátja a kész ruhát. Felmegyünk, hogy felpróbálja.
- Hm, egész jól áll.- erre ő durcás képet vág.
- Még hogy egész jól? Csodálatos ez a ruha, köszönöm. - csak bólintok.
- Most jut eszembe.. van egy kis dolgom, majd jövök .- Hála az égnek, Ivett
nem az a kötekedő típus. Soha nem kérdezi, hogy hova megyek, vagy hogy hol
voltam. Tudomásul veszi, ha nem akarom megmondani. Lesietek a termembe.
Nincs itt Piton, kicsit bemelegítek. Aztán egyszer csak kilép az árnyékból.
Engem figyel. Ki mást. Ránézek. Nem találok rajta semmi különöset. Fekete
talár, rideg, fekete szemek. Nem sokáig uralkodik a csend. Piton támadni
kezd. Látni akarja készen állok-e. Sokáig küzdünk, érzem le tudom győzni.
Érzem, ahogy minden egyes ütésnél erősebb leszek. Érzem, és használom.
Fokozatosan növelem az erőm. Látszik rajta, hogy már nem tud sokáig
védekezni. Tévedek. Valahonnan erőt merít. De honnan? Talán a múltkori
dolgok miatt. Ugyan. Csak a hibáira koncentrálok. Nem sok van neki, de ennyi
év után már ismerem hozzá eléggé. Hirtelen alkalmam nyílik, arra hogy
elgáncsoljam, de mintha számított volna rá, megragadja a csuklóm, és magával
ránt. És én ráesek. Átkarolja a derekamat és megfordul velem, majd a
csuklóimat szögezi a talajhoz. Mélyen a szemembe néz. Én is az övébe.
Megrémülök, hiszen vigyorog. A káromon, a bukásomon. De, hirtelen nem tudok
erre gondolni. A teste hatalmas súlya nehezedik rám, kicsit nehezen kapok
levegőt. Olyan furcsa ilyen közelről érzékelni őt. A jelenléte olyan más.
Száját szólásra nyitja, ekkor eszmélek fel, a lábam szabad. Felhúzom, és ott
rúgom meg ahol hát, a legjobban fáj. Rúgással egyben elgördítem magamról,
most én vagyok fölül. A kezeit leszórtam a lábammal átkulcsolom az övét.
Újra a szemébe nézek, most teljesen mások. Az arcáról sugárzik az
elégedettség, és valami más, amit nem tudok megfejteni. Már nem fogom
erősen. Egyik kezét kiszabadítja, és végigsimít az arcomon. Beleborzongok az
érintésébe, ahogy a bőre az enyémhez ér. A kezét végighúzza a gerincemen, és
a derekamnál állapodik meg. Arca megváltozik, rögtön tudom, hogy baj lesz ha
nem cselekszem. Szabad kezemmel előrántom karómat egyenesen a szíve fölött,
van a hegye. Újra elismerően mosolyog. Felkelek, nehogy még egy percig is
érezzem ilyen közelről, hisz majdnem ő győzött. Nem szólunk, mindketten
tudjuk hová kell mennünk.