Derűsen ébredtem, ami engem ismerve nagy szó. Még az sem zavart,
hogy Rob hollétéről halvány sejtésem sem volt. Később, amint a
könyvtárban sétáltam, helyet keresve magamnak a tanuláshoz, az
egyik gazdátlannak tűnő asztalon egy (iszonyatosan ízléstelen)
élénkrózsaszín tárgyat pillantottam meg. Mikor elmentem mellette, csak
úgy mellékesen "véletlenül" hozzáértem a pálcámmal (háromszor) és
annyit motyogtam:
- Black Caprio! - tudom, nem volt jogom hozzá, de teljesen reflex-
szerűen cselekedtem. Mindenkinek vannak hülye pillanatai! Egyből meg
is bántam, és épp vissza akartam csinálni, mikor egy éles hang
jajveszékelt a fülembe:
- Most nézd meg, mit csináltál! Hogy képzeled? - sápítozott egy szőke,
vastagon kifestett hugrabugos évfolyamtársnőm, Sindy Brooks.
Nagyon "bírom" a csajt.;P
- Jól van, bocs, mindjárt helyrehozom. - igyekeztem barátságos és
segítőkész lenni, mert most tényleg én voltam a hibás.
- Meg ne próbáld! Azt hiszed, a közelébe engedlek ezek után?
- Mik után? Azért nem kellene ekkora ügyet csinálni belőle! - közben a
szemem sarkából láttam, hogy egy magas, vékony, feketeruhás alak
lépkedett el mellettünk. Nem kellett felpillantanom, hogy tudjam, ki az.
- Jó reggelt, professzor! - köszöntem mintegy mellékesen. Ő hűvösen
biccentett, ahogy szokott, még csak nem is lassított, ám a szőke kis "IQ-
fighter" rögtön lecsapott rá. Ennek mindegy, csak tanár legyen?
- Professzor úr, jó, hogy itt van, segítene nekem? Egy perc az egész. -
szegény kicsi Sindy alaposan melléfogott, apámról sütött a
türelmetlenség és a bosszúság. Meg is értem.
- Mondja gyorsan, Brooks, nem érek rá. - morogta. Kezdtem kínosan
érezni magam, hogy ezt az apróságot így felfújják. Tiszta égés! -
gondoltam, és megpróbáltam közbelépni, de mielőtt egy szót is
szólhattam volna, Sindyke már elkezdett nyivákolni:
- Itt volt a naplóm az asztalon, és ő meg csak úgy megváltoztatta a
színét! - hadonászott az immár fekete notesszel. Én mindeközben
igyekeztem ártatlan képet vágni: kezeimet széttárva felhúztam a
vállam, és megcsóváltam a fejem. Reménytelen! - üzentem a
tekintetemmel a profnak, aki csodák csodájára megértette. Legalábbis
úgy láttam rajta, miközben felém fordult:
- Mi okból tette ezt?
- Bántotta a szemem. - feleltem őszintén. Fekete szeme gyanúsan
megvillant, mielőtt leereszkedően megkérdezte a csajt:
- Milyen színű volt eredetileg? - A rózsaszín egy igen ritka árnyalata.
- Már amennyiben a bugyirózsaszín ritka... - jegyeztem meg halkan,
Sindy gyilkos pillantásától kísérve. Rohadtul untam már az egészet.
Furcsa, egy pillanatra mintha majdnem mosolygott volna Rém
Professzor Úr. Vagy csak képzelődtem? Végül szenvtelen arccal így
szólt:
- Ez esetben én a maga helyében áldanám a szerencsémet, Brooks. A
továbbiakban intézzék el egymás közt, nem vagyok kíváncsi a gyerekes
civódásukra. - azzal sarkon fordult, és méltóságteljes léptekkel
elvonult. A kis liba csak tátotta a száját.
- Na, visszaváltoztassam? - kérdeztem, és nem tudtam elfolytani egy
halvány, kárörvendő mosolyt.
- Ez a legkevesebb! - prüszkölte Sindy.
- Emlékszel pontosan annak a "nagyon ritka" színnek a nevére?
- Nem, honnan tudnám?
- Sejtettem. Akkor be kell érned ezzel. - háromszor megkocogtattam a
pálcámmal a naplót és kelletlenül kimondtam:
- Pink Caprio! - azért nem bírtam ki, hogy ne jegyezzem meg:
- Másodikos anyag, ha jól emlékszem. - azzal végre hozzáláthattam a
tanuláshoz. A délelőtt gyorsan eltelt. Ebéd után ráérősen átvágtam a
Bejárati Csarnokon, mikor váratlanul megszólított valaki:
- Szia, Susan. - felnéztem az első emeleti galériára, ahonnan a hang
jött. Patrick Sweely volt az.
- Heló, hát te? - bámulatos, mennyire nem hiányzott.
- Rég találkoztunk, igaz? - gyanúsan nyugodt. Nem ilyen szokott lenni.
- Ja. Mi újság? - Velem? Semmi. Munroe hogy van? - aha, hát ezért. -
Köszöni, jól. - Ennek örülök. Csak hogy tudd, nem haragszom, de
igazán szólhattál volna.
- És miről? Ne kezdd, te is tudod, hogy negyedik óta semmi közünk
egymáshoz.
- Jó, jó, értem én. - mondta, és eltűnt egy ajtó mögött. Hál' Istennek!
Ma minden kedvencem megtalált? Mindegy, holnap új hét kezdődik