Azt hiszem, az elmúlt néhány hét jellemzi eddigi életemet is. Nem azért
nem írtam, mert elfelejtettem, vagy mert más dolgom volt, egyszerűen
csak nem volt mit. Egyhangúan peregtek a napok, mint a Tiltott
Rengeteg fáinak megsárgult, megbarnult, és egyéb őszi színt öltött
levelei. Robbal nem beszélgettem túl sokst, úgy láttam, most a
hallgatásomra van szüksége. Sok esős délutánt ültünk végig a
könyvtárban a házi fölé görnyedve, vagy a klubhelyiségben a kandalló
tüzébe bámulva, anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna egymáshoz.
Mégis úgy érzem, jót tett neki, hogy mellette voltam. Mikor rám
pillantott, sokszor halvány mosoly suhant át az arcán. Azért hamarosan
visszanyerte az életkedvét, főleg, mert elkezdődtek a kviddics-edzések
is.  Olykor kimentem a pályára, megnézni, ahogy játszik, de nem túl
gyakran, nem akartam elvonni a figyelmét. Mikor ott voltam, folyton
ökörködött. Esténként átváltoztam és szép időben az erdőben, esős
éjszakákon az alagsor végtelennek tűnő, sötét kazamatáiban
kóboroltam.(Ezért jó mardisnak lenni!) Ma reggel végre megkaptam a
levelet, amit szeptember eleje óta várok anyámtól. Őszintén szólva
erről már majdnem elfeledkeztem. A levél így szól:

Drága Kislányom!

Bár ezeket a dolgokat nem levélben akartam közölni Veled,
számítottam rá, hogy meg fogod kérdezni. Ha nem ismernélek eléggé,
várnék vele, míg hazajössz, de mivel tudom, milyen kis türelmetlen
vagy, leírok mindent szép sorjában.
Az egyik, amit nem mondatm el Neked, az, hogy részben magyar
származású vagyok: édesapám (a Te nagypapád) magyar volt. Legjobb
barátnőmmel, Anne-nel felnőtt korunkban is mindig magyarul
beszéltünk. Ő időközben hozzáment Jasper Munroe-hoz, és született
egy fiuk, Robert. Egy évvel később születtél Te. Ezután is tartottuk a
kapcsolatot, bár Anne férje nem nézte ezt jó szemmel. Azt hiszem,
könnyelmű bolondnak tartott engem. Te és a kis Robert gyakran
játszottatok együtt, és közben egy keverék nyelvet használtatok, amit
ti találtatok ki, és persze csak ti értettétek. Olyan kis aranyosak
voltatok! Ne húzd a szádat, ez az igazság! Hároméves lehettél, amikor
Anne váratlanul megbetegedett. Legalábbis ezt mondták. Néhány
héten belül belehalt. Gyanús volt nekem ez az egész ügy, de nem
kérdeztem semmit, és nagyon kérlek, Te se feszegesd a témát! Jobb ez
így mostmár. Sok-sok év telt el azóta, kapcsolatunk a családdal
megszakadt. A magyar nyelvről mindig Anne jutott eszembe, és főként
vele beszéltünk így, ezért mostanra leszoktam róla. Te elég rosszul
élted meg ezt az egészet, különösen az elszakadást a kis barátodtól.
Többé egyetlen magyar szót sem hallottam tőled, ennek ellenére biztos
voltam benne, hogy nem felejtetted el.
Van még valami, amit nem mondtam el. Talán nem szép dolog tőlem,
hogy megemlítem, de úgy érzem, tartozom - tartozunk Neked ennyivel.
Apádról van szó, ez azonban tényleg nem egy olyan dolog, amit
levélben közölnék. Úgy vélem, jobb lenne, ha tőle tudnád meg,
személyesen. Nyugodtan kérdezd csak meg, ha vonakodna, hivatkozz
rám!
Remélem, minden kérdésedre választ adtam. Ha nem, feltétlenül írj, de
édesapádat is megkérdezheted. Akár hiszed, akár nem, örülnék, ha
javulna a kapcsolatotok. Remélem, jól vagy, bár mindig tudtál vigyázni
magadra.

1991. szeptember 29.
                                                                                      Szeretettel ölel:
                                                                                            Édesanyád

U.I.: Küldtem egy kis meglepetést, gondoltam, örülni fogsz.

A levélhez tartozó csomagot csak ekkor vettem észre, de kibontatlanul
félretettem. Közben Rob kíváncsian leskelődött a vállam fölött
(magasságomat figyelembe véve ez nem volt nehéz). Rövid habozás
után odaadtam neki a levelet, mondván:
- Olvasd el, szerintem rád is tartozik. - ahogy olvasott, úgy változott az
arckifejezése: először meglepettséget, majd örömöt, szomorúságot,
végül kíváncsiságot tükrözött.
- Te tudtál ezekről? - kérdeztem, mikor visszaadta a levelet. Ő
gondterhelt arccal megrázta a fejét, pillantása a semmibe révedt. A
délelőtt eseménytelenül, a délután ismét csendben telt. Ez mégsem az
a nyomasztó, komor csend volt, mint eddig, várakozást éreztem a
levegőben.